Szemem a teliholdra tekint,
Elfogott egy furcsa érzés megint.
Az életnek hatalmas súlya,
Az emberek görnyednek alatta.
Nem bírom már,
Nem bírom már,
Bárcsak már a szememet lehunyhatnám!
Lehunynám, és álomba merülnék,
A világba, hol sosem menekülnék.
Ahol nincs könny és fájdalom,
Az lenne ám az igazi álom!
Nem bírom már,
Nem bírom már,
Bárcsak már a szememet lehunyhatnám!
Reggel mikor felébredek,
A gyönyörűségből kizökkenek.
Rá kell jönnöm hogy ez itt a valóság,
Hol nincs igazság, csak hazugság.
Nem bírom már,
Nem bírom már,
Bárcsak már a szememet lehunyhatnám!
Nincs szó, nincs jó,
Nincs bor, nincs csók,
Nincs más csak a tudat,
Hogy a magyar sír, s nem mulat.
Nem bírom már,
Nem bírom már,
Bárcsak már a szememet lehunyhatnám!
De lehet, hogy mégsem hunynám le,
Hisz minden reggel borzalom érne.
Szívem széthasad, könnyem kifakad,
Az élet értelme a halál marad.
Nem bírom tényleg,
Nem bírom tényleg,
Várom, hogy a szememet lehunyhassam végleg.